Hála láda – hogy örömünk teljes legyen
Szent József év alkalmából Hála-ládát helyeztünk el az egyeki templomban. A ládika célja, hogy ösztönözzön mindenkit arra, tudjuk megfogalmazni mindazt, amiért hálásak vagyunk. Családunkért, szüleinkért, testvéreinkért, szeretteinkért! Lehet ez egy életet átölelő hála, de az egyes mindennapok apró eseményeiért, pillanataiért is köszönetet mondhatunk. A nap folyamán bármikor, vagy a templomban is leírható, amiért hálát adunk, és a lejegyzés bedobandó a ládikába. Időnként összegezni fogjuk, és másokkal is megosztjuk az értékes tapasztalatokat, hálaérzeteket.
Így indult a mai nappal lelki útjára a köszönetünket és hálaadásunkat váró HÁLA-LÁDÁNK.
Miért is tartjuk fontosnak a hála kifejezését? Gyökössy Endre gondolataival szeretnénk erre válaszolni, aki így ír:
„Sokáig kerestem, hogy tulajdonképpen mi a különbség a homo sapiens, az eszes ember és a homo christianus, a keresztény ember között. Előadás-sorozatot is tartottam erről, amelynek a végén valaki megkért arra, hogy ne huszonhét igehirdetésben, hanem egy mondatban mondjam meg, mi a különbség? Mostanra már egyetlen szóval tudom érzékeltetni a különbséget; ez a szó: a HÁLA.
A homo sapiens úgy gondolja: dolgozom érte, jár nekem, sőt, nagyobb jár, minden jár nekem. Kevés munka mellett is sok minden jár. A homo christianus ott kezdődik, hogy maga se tudja, hogyan, de egyszer csak elkezd melegedni a szíve és megköszöni, hogy süt a nap, hogy nem esik az eső, megköszöni a kenyeret. Jézus mindig megköszönte. Soha nem törte úgy meg, hogy égre ne nézett volna, és hálát ne adott volna. Az Isten Fia megköszönte. Egy régen elporladt kis eres, öreges nagyanyai kézre emlékezem, ahogy a nagy falusi kenyeret magához fogta, és mielőtt megszegte volna (katolikus volt), kis keresztet rajzolt rá a kés hegyével. A hála.
Itt eldől, hogy csak homo sapiensek vagyunk-e, vagy van valami közünk a homo christianushoz.
Van-e hála a szívünkben, hogy voltak munkás magyar kezek, akik szántottak, vetettek, arattak?
Van-e hála a szívünkben, hogy van még, akivel együtt törjük meg, együtt esszük meg: van férjünk, feleségünk, gyermekünk? Olyan természetes ez? Nem.
Hálás vagy-e az Úrnak, hogy van akivel együtt eszed a kenyeret? Hogy van hol megenni a kenyeret? Fedél van a fejed fölött.
Olyan kicsi lett a világ, szörnyű látni, hány sarkán ég, lobog, omlanak össze a házak, halnak meg az emberek, nincs már hol megenni a kenyerüket, vagy a rizsüket. Borzasztó dolog.
Hálás vagy-e, hogy még meg tudod enni a kenyeredet? Van, aki nem tudja. Infúzióval táplálják, tűket szúrnak bele, nem tud kenyeret enni. Megköszönjük, hálásak vagyunk-e azért, hogy van hol megenni, meg tudjuk még enni, békességben tudjuk megenni?
Itt kezdődik a homo christianus, amikor azt mondjuk: hála Istennek!
A szeretet alapköve a köszönet, a hála. Tanuljuk meg úgy látni a világot, hogy mindenben észrevegyük Gazdánk ajándékát!
Nem Istennek van a hálánkra szüksége – nekünk van szükségünk a gyógyító, őrző, minket féltő Istenre! A mi érdekünkben tanítgat minket, hogy gondoljunk bele az Ő szeretetébe, és egyszer csak hátha önként felbuzog bennünk valami, amit – jobb szó híján – így mondunk: hála.”
Pappné Fekete Mónika
PlebaniaTeam
