Egyházközségi munkatársak lelkinapja
Október 31-én, Mindenszentek vigíliáján Tiszacsegén került megrendezésre az egyeki egyházközség és a hozzá tartozó települések munkatársainak találkozója. A lelkinap témája a Szent Liturgia misztériuma volt. Tapasztalva a számtalan visszaéléseket, abúzusokat a szentmisében, és a papi hanyagság miatt a hívek misztérium érzékének elvesztését, arra gondoltunk, hogy azok számára, akik legközvetlenebb módon ott állnak a lelkipásztor mellett, legyen lehetőségük találkozni és ebben a témában elmélyedni. A napközi imaóra elimádkozása után Rev. Bökő Péter káplán úr tartott előadást, melyben aláhózta, hogy a Szentmisét nem mi “csináljuk”, hanem Istentől ajándékba kaptuk. Ezért nem elsősorban a vigasztalást és lelki megnyugvást kell keresni benne, hanem újra felfedezni isten konkrét jelenlétét. Gyakorlati tanácsai mindenkit segítettek abban, hogy közelebb kerüljünk a Szent cselekményben hozzánk érkező Isten titkához. Térdhajtásunk, állásunk, ülésünk, gesztusaink, szavaink kifejezik belső hozzáállásunkat és hitünket. Ezzel lemérhetjük, hogy mi lakik a szívünkben. Természetesen nem elsősorban a külső körülmények határoznak meg bennünket, de mivel emberek vagyunk, testünk is részese az isteni misztériumoknak. Ezért lett Isten Fia emberré, hogy példát adjon a helyes istentiszteletre. Amikor a nép nyelv és latin nyelv kérdése szóba került, Péter atya elmondta: az egyház hivatalos nyelve a latin. A II. vatikáni zsinat liturgikus határozata is megerősíti azt az elvárást a hívek felé, hogy ismerjék a szentmise latin részeit, az ordináriumot és aklamációkat. Hol valósul ez meg napjainkban? A munkatársaknak ezt a szellemiséget kell képviselniük az egyházközség felé és a világ felé is. Érzékenységet a misztériumra, áhítatos részvételt a szentmisén, fegyelmezett magatartást a templomban, melyet szilárd hit táplál.
Az előadást követően gyónási lehetőség volt, majd a terített asztal mellett folytatódott a találkozó. A délután folyamán kérések- válaszok órája következett, mely igen élénk és tartalmas beszélgetéssé vált. Szóba került a Mária tisztelet, a hitoktatás ügye, a papi nősülés sokat vitatott témája, de épp úgy kérdésként hangzott el a latin nyelv témája, mint az egyházi zene és ének problematikája. A közel másfél órás fórumot a nap végén szentségimádással koronáztuk meg.
Egy lelkinap margójára…
Papp László atya régi barátságunkra való tekintettel megkért, hogy mintegy külső megfigyelőként (moderátorként) vegyek részt az általa szervezett lelki napon. Ennek a kérésnek nagyon szívesen tettem eleget. Arra is megkért, hogy írjam le a benyomásaimat, és összegezzem a lelki nap számomra fontos eseményeit. Őszintén megmondom, ennek már kevésbé szívesen tettem eleget, hiszen egy ilyen összegzés mindig kritika is egyben; vagy ellenkezőleg, semmitmondó udvariaskodás, kissé erősebben: kenetteljes hazudozás. Ezt elkerülendő, szinte megfontolás nélkül írom le a benyomásaimat.
Először egy rövid áttekintés:
A lelki nap egy zsolozsma imaórával kezdődött, melyet a résztvevők meglepően messze az országos átlag szintje felett énekeltek el. Majd Péter atya előadását hallgattuk meg a Szent Liturgiáról, melynek lényegét, ha egy mondatba akarnánk sűríteni, így adhatnánk vissza: „A Liturgia, a Szentmiseáldozat nem az élményszerzésnek, nem a lelki örömöknek a halmozásának, s még csak nem is a nosztalgiázásnak a helye, hanem elsősorban a Krisztussal és az ő örök áldozatával való találkozás színtere.”
Ezután megebédeltünk a Tisza partján, és testben és lélekben feltöltődve elkezdődött a fórum. Ez – hál’ Istennek – nem volt feszültségmentes. De ez így helyes, hiszen nincs annál felszínesebb és semmit-mondóbb fórum, ahol csak egymás szavára bólogató emberek ülnek egymással szemben. Ellentétek ugyanis ekkor is vannak, de rejtve maradva a csöndes felszín alatt mérgeznek tovább, esélyt sem adva annak, hogy a vitázó felek megismerjék egymás érveit.
A lelki napot egy lélekemelő szentségimádás zárta, melyet tkp. az adoráció keretei között meghirdetett plébánosi program vizuális megnyilvánulásaként is lehetett értékelni: „Így képzelem el a vallásos életünket. Ebbe az irányba kívánom fejleszteni a liturgikus életet…”
Ami a benyomásokat illeti:
Egy ilyen egész napos találkozó, ill. kérdés-felelet esemény, ha azt jól csinálják, mindig jár bizonyos horzsolásokkal is. Még a skolasztikus viták szentjei (Aquinói Szt. Tamás, Szt. Bonaventúra) is rendre bocsánatot kértek egymástól a vita másnapján, ha az érvek ütköztetése közben netán túl hevesek lettek volna. Nem véletlenül írja Kempis Tamás a Krisztus követése c. művében: „Mi azt hisszük néha, hogy jobban tetszhetünk másoknak, ha közeledünk hozzájuk, pedig épp akkor esünk ki kedvükből, mert közelről szemlélik erkölcsünk fogyatkozásait..” De hát, amíg ember nem lesz hiba nélkül, és amíg Krisztus parancsa a megbocsátásra kötelez, addig – Szt. Pál szavaival – „hordoznunk kell egymás terhét…”
Azonban ha lelki (krisztusi) emberként közelítünk egymás hibáihoz és önnön gyarlóságunkhoz (mert valljuk be, talán bennünk is van fogyatkozás), akkor ezek a tökéletlenségek is Krisztushoz visznek közelebb, mert mintegy kiemelik Jézus istenemberi kiválóságát. Csak vessünk egy pillantást az evangéliumokra! Krisztusban tökéletes harmóniában egyesülnek azok a vonások, melyek bennünk (egyénenként és közösségileg is) harcban állnak és egymást gyöngítik, vagy a legjobb esetben is egymást váltogatják: a vallásos látásmód legmagasabb eszménye és a legteljesebb valóságérzék; átható világlátás és gyermeki közvetlenség; egyetemes látás és elvi következetesség s ugyanakkor az egyedi helyzetek legpontosabb megítélése; imádságos áhítat és gyakorlatiasság; a legteljesebb igénytelenség és legegészségesebb életigenlés; alázat és önérzet, gyöngédség és olykor a keménységig menő határozottság. Ezekből fakad még egy páratlan vonása: a legteljesebb mértékletesség. Hiszen az emberek között nincs az a zseni, aki ne akarna időnként ragyogni; nincs az a fizikum, amely ne volna kísértve olykor mutogatni magát, nincs az az apostoli buzgóság, melyet olykor ne fogna el valami ideges láz. Nem így Krisztus. Ezt a sokoldalú jellempolaritást mi emberek képtelen vagyunk önmagunkban tökéletesen vagy akárcsak megközelítőleg is kialakítani. De az erre való életkorra és életállapotra való tekintet nélküli állandó törekvés jelenti az életszentséget, melyre mindannyian meg vagyunk hívva.
Ezt pedig legkiválóbb módon „csúcsként és forrásként” a Liturgia, kivált a Szentmiseáldozat segíti elő. Törekedjünk megismerni Egyházanyánk szertartásait, és tekintsük Isten ritka kegyelmének, hogy ebben segíteni kész és képes papunk van, mert – hogy Szt. Jeromos idézetén csavarjak egy kicsit – „Aki a Liturgiát nem ismeri, az Krisztust sem ismeri…”
Füzesi Zsolt
