Munkatársak lelkinapja a 75 éves katolikus templomban Tiszacsegén

Minden évben találkoznak a Szent József Plébánia és a hozzá tartozó fíliák munkatársai, képviselő testületi tagjai, sekrestyései, hitoktatói, imaközösségek vezetői, hogy megerősítsék küldetésüket az Egyház építésének szolgálatában. A túlnyomórészt protestáns többségű Tiszacsege ad otthont az egész napos eseménynek. Magyarok Nagyasszonya oltalmára szentelték fel 1941-ben a tiszacsegei római katolikus templomot, melyet Venczell Ede egri kanonok – arany miséje alkalmából – Hevesy Sándor egri építészmérnök tervei alapján építtetett.

Nagy Krisztián hernádnémeti plébánost kértük fel, hogy gondolataival segítsen bennünket. A napközi imaóra közös végzését követően Alexander Schmemann: A világ életéért című könyvét vette vezérfonálként, hogy megmagyarázza előadásának címét. Vallásos-nem vallásos, különbség eszme és hit között. Az emigráns orosz családból származó Alexander atya a XX. századi orthodox teológiai gondolkodás egyik nagyformátumú egyénisége, eredeti alakja. Könyvének témája a szekularizáció – vagyis kultúránk egyre erősödő és gyorsuló elidegenedése attól a keresztény világszemlélettől, amely kezdettől fogva meghatározó befolyást gyakorolt e kultúrára –, valamint az a mélyreható megosztottság, amit a szekularizáció maguk között a keresztények között idéz elő.

Különbség van hit és eszme között. Mi a szó igazi értelmében már nem vagyunk vallásosak. Ludwig Andreas Feuerbach materialista filozófus gondolatát idézte, aki úgy vélte: az anyagi természeten és az emberen kívül nem létezik semmi. Az ember az, amit megeszik, semmi több. Bár ateista felfogásával nem értünk egyet, mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy a Szentírás első lapjain is evésről van szó – „Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” (Ter 2, 16-17) Ha az ember megtartotta volna Isten parancsát, mindenben Isten áldásával találkozott volna. Az ember viszont arról a fáról evett, amiről nem lehetett volna, így az ember tragédiája bekövetkezett; elfelejtette, hogy ő homo adorans – imádkozó ember. Isten eredeti tervében az embernek kellett volna az áldás közvetítőjének, papnak, imádkozó embernek lennie. De erről feledkezett meg az ember.

Minden vallás úgy állítja be magát, hogy Isten üzenetének a tolmácsolója. De valóban így van ez? Ha így lenne, a kereszténység egy lenne a sok között. A vallásokban azonban egyformán ott van, hogy az istenséget akarja az ember manipulálni. Áldozatokkal, imákkal a saját oldalára állítani. Jézus viszont teljes engedelmességével ennek az ellenkezőjét teszi; visszaállítja a teremtés eredeti rendjét, hogy az ember újra az áldás elfogadója és közvetítője lehessen. Nem manipulációval, hanem az Atya akaratának mindenekfelett való teljesítésével áll vissza ez a rend. Ezért Jézus eljövetelével minden vallásnak vége van. Mi nem vallásosak, hanem Krisztus követők vagyunk. Még a zsidóságot is kísértette az a gondolat, hogy a törvény betartása árán lehet Isten előtt kedves az ember. Ezért vitáz olyan sokszor Jézus ezzel a magatartással. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a vallásos ember minden kérdésére Jézus a válasz, és aki a visszaállított teremtői rendbe akar lépni, Jézussal kell egyesülnie. Ez nem más, mint a megtérés eseménye. Ezért a krisztusi ember eucharisztikus ember is, ahol őt követve, belőle élve Jézussal egyesült életet él.

Talán azért is nehéz ma a fiatalok között hirdetni az evangéliumot, mert félreértik. Mi azt sulykoljuk, hogy vallásosak legyenek, járjanak templomba, imádkozzanak, legyenek elsőáldozók…holott hívőkké kellene lenniük. Minden más ebből következik. Krisztián atya kitért arra is, hogy több évig szolgált a Közös Pont Misszióban, ahol megrendítő élményei maradtak a fesztiválozó fiatalok közötti evangelizációról. Sajnos nincs aki elmondja a fiataloknak, hogy ők azért értékesek akik, nem a teljesítményükért, vagy a pénzükért. Személyes példáin keresztül, nem csak erről a misszióról beszélt, hanem római tanulmányai során szerzett tapasztalatáról is. Egyik pap ismerőse Dél-Amerikából állapította meg, hogy mi európai keresztények hűvösek, visszafogottak vagyunk. Mintha nem mernénk szeretni egymást.

A közös ebédet követően kérdésekre válaszolt, és zárszóként a tanúságtétel fontosságára bátorított bennünket. Ehhez pedig bátorság kell, merni kell Istennel megélt élményeinkről beszélni.

A lelki napot szentségimádással zártuk, hogy Jézussal indulhassunk tovább azok felé, akik ott élnek közvetlen környezetünkben, családunkban, szomszédunkban.

Fotó: PAPPAGOS