Akolitusokat avatott Palánki Ferenc püspök Debrecenben

„A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő” (Lk 6,45) – köszöntötte a Szentírás szavaival Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök a leendő akolitusokat, családtagjaikat, papokat, a hívő közösséget március 3-án, a debreceni Szent Anna-székesegyházban. Áts Bence, Bordás Attila, Cseh Miklós Zsolt, Foltin Ernő, Kollár László, Menyhárt Ferenc, Papp Ágoston és Utasi László részesült az ünnepélyes avatásban.  A szentbeszédben többek között emlékeztetett arra püspök úr, hogy az akolitus sajátos részt vállal az Egyház hivatásából, amelynek csúcsa és forrása az Eucharisztia, általa épül és növekszik Isten népe. Segít a papoknak és szerpapoknak tisztségük ellátásában, és szükség esetén megáldoztatja a híveket és a betegeket. Majd a főpásztor arra kérte őket, törekedjenek felfogni munkakörük mély lelki értelmét, és minden nap tudatosan adják oda magukat Jézus Krisztus által Istennek, a nekitetsző lelkiáldozatul. Szeressétek Krisztus titokzatos testét, vagyis Isten népét, az elesetteket, betegeket, igazodjatok Jézus parancsához, amelyet az utolsó vacsorán adott apostolainak: szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.

Az akolitus (a görög akolutheó, ‘kísér, szolgál’ szóból, latinul acolythus): szolgálati fokozat a latin egyházban, Keleten csak az örmények ismerik. A II. Vatikáni Zsinatig (1962-65) a kisebb rendek között a 4., a legmagasabb fokozat volt, már a 2. sz. végére kialakult Rómában. 250 körül a város minden kerületében 6-6 akolitus szolgált a diákonus mellett. Karthagóban ceroferarius, ‘gyertyavivő’-nek hívták. A liturgiábanban a diákonus segítője, egyébként a pap illetve a püspök kíséretének tagja. A legutóbbi időkben az akolitus viszi a gyertyát az ünnepi  szentmisében, s átadja a bort és a vizet a felajánláskor. – A CIC 1983. állandó szolgálatnak mondja, avatással kapható meg, állandó jellegű és csak férfiak viselhetik. A diákonussztelés előtt 6 hónapig gyakorolni kell.

Az avatás után kérdeztük Papp Ágostont, aki ettől kezdve Egyeken segíti a lelkipásztori munkát.

Először is mutatkozz be, honnan származol, milyen családból indultál el?

Újfehértón, római katolikus nagy család negyedik gyermekeként láttam meg a napvilágot. Olyan családba születtem, ahol természetes volt hitünk megvallása, rendszeresen jártunk templomba, hittanórára és törekedtünk arra, hogy aktív tagjai legyünk az egyházközségnek. Jó szívvel emlékszem vissza gyermekéveim ezen időszakára. 

Hogyan találkoztál az akolitus képzés lehetőségével, miért döntöttél úgy, hogy elindulsz ezen az úton?

Testvérbátyám, Papp László egyeki plébános tett említést az akolitus képzésről. Ismerte elképzelésemet a teológiai tanulmányok kapcsán, amibe illeszkedett az induló képzés. Korábbi beszélgetéseink által tisztában voltam azzal, hogy elkél a segítség az egyházközségben, így ezek okán adta magát jelentkezésem.

Milyen tapasztalataid voltak a képzés során? Kik tanítottak, milyennek ismerted meg őket?

Meghatározó volt számomra a képzés négy féléve. Olyan ismeretekkel gazdagodtam, amelyek szükségesek voltak számomra, amiről örömmel meséltem egy-egy oktatási nap után. Válaszokat kaptam új kérdésekkel és inspirációt arra, hogy hitbeli, teológiai kérdésekben tovább mélyülve képezzem magam. Ennek fontossága megerősödött bennem olyan tekintetben is, hogy mások figyelmét felhívjam ennek szükségességére és fontosságára.

Olyan magasan képzett, alázatos, vidám papok tanítottak, akik jelenléte még a számonkérés alkalmain is megnyugtató volt: Felföldi László, Törő András, Dr. Krakomperger Zoltán, Tóth László, Tokodi László és Eiben Tamás.

Mit jelent számodra, hogy tegnap óta lelkipásztori kisegítőként veheted ki részed az egyházközség életében?

Öröm és izgalom van bennem, hiszen ahogy az avatáskor püspök atya mondta: “úgy élj, hogy méltóképpen szolgálhass az Úr és az egyház asztalánál”. Elfogadtam a jó Isten meghívását, így az Ő segítségével arra fogok törekedni, hogy méltó lehessek szolgálatára.

Voltak-e félelmeid ezzel kapcsolatban? Miért?

Voltak félelmeim, mert azt gondoltam, hogy nem vagyok alkalmas és méltó erre az egyházi szolgálatra. Tegnap viszont püspök atya gondolata erőt adott és mérsékelte félelmemet. Azt mondta, hogy “bennünk van a rosszra való hajlam, de a készség arra is, hogy szembenézzünk hibáinkkal és megváltozzunk Isten kegyelmével együttműködve.” Aztán így folytatta: “Isten szeretete vonz bennünket, amely arra késztet, hogy jót tegyünk, segítsünk másokon. Ez az akolitus szolgálatának is a lényege.” Szeretném ennek a vonzásnak teljesen átadni magam, így mérsékelve a félelmet és fókuszálni azokra, akik rám vannak bízva.

Milyennek látod ma az Egyház helyzetét? Miért van szükség az akolitusi szolgálatra? Hogyan tudod előmozdítani az evangelizációt?

Sajnos a papok és a falvakban élő hívek száma csökken. A plébánosok kisegítése, tehermentesítése az akolitusok által szükséges és indokolt. Az így átvállalt feladatok révén nyílik lehetőség az evangelizációra, amely a ministráns fiúkkal, az ifjúsággal való foglalkozás, a családok egyházközségi életének felpezsdítésében kell, hogy testet öltsön. Újra vonzóvá, természetessé és nem választhatóvá kell tenni a szentmisét, hiszen ott részesülünk azokban a szentségeben, amelyek felvérteznek minket.

Hogyan élted meg az avatásodat?

Bevallom férfiasan, hogy mindenem remegett bevonuláskor és ez csak fokozódott, amikor életemben először áldoztathattam. Különös békét és örömet éreztem, ezt fokozta a püspök atya barátságos és szelíd tekintete, amit többször megtapasztalhattam a szentmisén.

Sok erőt, örömet és bátorságot kívánunk neked akolitusi szolgálatodhoz!

Fotó: Kovács Ágnes